Föl sem ismernék a rólad készült képek, ha látnák egymást

„Föl sem ismernék a rólad készült képek, ha látnák egymást.” – Kiállítás-megnyitó1
Nietzsche kéretné magát vagy talán még dühös is volna, ha egy olyan galériába invitálnák,  ahol  a  szubjektivitás kerül kiállításra;  persze  lehet,  hogy  Nietzsche  amúgy  is dühös  volna. Számára az önarckép valamennyi eleme: az ön, az arc és a kép a dionüszoszi létből kiszakadó álom, látszat, esetleges  individualitás.  Vagyis  egy  olyan  művészet,  amely  kizárólag  az exhibitión, az  önmegmutatáson  alapul, amely csak a  művész  szubjektivitását  juttatná kifejezésre, szerinte már eleve nem arról beszélne, amiről a művészetnek beszélnie kellene: a dionüszoszi–apollóni viszonyáról, a lét látszat általi megváltásáról.2
Márpedig  a  portréfestészet és  különösen  az  autoportré elkerülhetetlenül  is  az  önmegmutatáson  alapul; ahol a  művész épp önnön  szubjektivitásának látszataival  játszik. Elengedhetetlenül  a személyiség kerül  itt  előtérbe: egyrészt  az önmegismerés,  az  én- azonosság megteremtésének  kísérleteként:  „ez  vagyok  én”, másrészt a  világnak  szóló referenciális azonosság vagy azonosíthatóság létrehozásaként: „ez ő”. 
Az önarcképben mindenekelőtt a személyiség attribútumai jutnak kifejeződésre. Az önarckép ezért  alapvetően a hasonlóságnak, azaz  a  reprezentációnak van  szentelve;  annak összes  lehetséges  aspektusa  értelmében.  Az  önarckép  e  többes értelemben egyrészt  képzet: amennyiben  egy  külső (a  saját  test) leképezése a  belső  világban;  másrészt  objektiváció: amennyiben éppen  egy  belső válik külsővé (műtárggyá);  harmadrészt ábrázolás: médium,  ahol  valami  valami  más  révén  mutatkozik meg;  negyedrészt  megjelenítés:  jelenné  tenni  valamit, ami időben és térben nincs jelen; és végül helyettesítés vagy képviselet: olyasvalami,  ami más vagy mások helyett áll.3
Közismert a  tükör  szerepe az önmagunkról  alkotott  képzet, az identifikáció  megteremtésében. Az  önmagunkról  szerzett  kép  újra  és  újra  megerősíti, vagy a  változásoknak megfelelően módosítja az én-képet. Egy átváltozás, egy imago lehetősége ez,  amely a szubjektumban mindi g is végbemegy, amikor egy képet önmagáról magáévá tesz.4
A tükör az önkonstitúció és az önértelmezés újabb lehetőségeit is megnyitja. A belső és külső  korrespondenciájában,önarcképek sorozataként jöhet létre a képi elbeszélés, ami én magam vagyok.5
A kiállítás  dialogikus  terében pedig,  amelyben az  én és képe  felcserélhető  pólusokként vannak jelen, nyelvileg is kiterjedtebbé válik alanyiságom.6
Az  önarcképek azonban a  szubjektum  szétszóródásának  kifejezőivé is  válhatnak, esetleges  szubjektumpozíciók  alakváltozataivá,  olykor  akár egy  ideológia – lásd  művészeti  – kiszolgáltatottjává; amennyiben az ideológiák feladata éppen az lenne, hogy az emberekből  szubjektumot szerkesszen.7
Ebben  a  viszonyban  – amikor  önmagunkat  kívülről próbáljuk megragadni, vagyis mint  másikat,  vagy  mint  egy  dolgot – óhatatlanul  is  ott  lappang  az  elidegenülés, ahogy  Sartre  mondaná, a  rosszhiszeműség,  az önmagunk  előli  menekülés  lehetősége is.8 Az  sem  lehetetlen ekkor, hogy idegen arc ként tekintsünk önmagunkra.9 De a z önarcképemen meg is  hamisíthatom  magam,  vagy  mutatkozhatom olyannak,  amilyen lenni  szeretnék, amilyen  egyáltalán nem vagyok. Ilyenkor az önarcképimage, imagináció, színlelés vagy alakoskodás.
Ha azonban „az  arc  a  lélek  tükre”,  vagy  ha  „minden  az  arcunkra  van  írva”,  akkor  minden  egyes önarcképben egymores animumque-t, egy lélek kifejeződését kell látnunk.És mivel az önarcképek csak a másik emberrel való viszonyukban kapják meg ezt a jelentést, ezért az  önarckép egyúttal egyetikai viszony is.10
De az önarckép  – amely  mindenekelőtt  portré11 – nemcsak  a  személyiséggel hozható  kapcsolatba,  hanem  a puszta személlyel vagy  az  abszolút szubjektummal is.  Az  exhibitio ekkor már nem önmegmutatás, hanem az önmagaság megmutatása. 
„Gondolj  magadra,  és figyeld  meg,  hogyan  teszed  ezt.”  Az  önmagadra irányuló  figyelem  aktusában  a  szubjektív  mozzanat vizsgálódásod tárgyává, objektív  mozzanattá válik. Ha  figyelmed újra az  öntételezésre  irányítod,  vagyis  arra,  ami  az  előző  aktusban  a szubjektív  mozzanat volt, akkor ebben a tudatban újra csak objektum vagy önmagad számára; és ezt a  végtelenségig ismételheted.  De  létezik a tételező  tudaton  kívül  is  egy  tudat,  amelyben  a szubjektív  mozzanatot  már  nem  tudod elválasztani  az  objektív  mozzanattól,  amelyben  a  kettő egy és ugyanaz. Ez gondolkodásod tudata, amely nem más, mint egy cselekvés, belső tevékenység, „amely  valami  rajta  kívül  lévőre irányul,  ugyanakkor visszatér  önmagába  és  önmagára”.12
Az  értelem  egy  bizonyos  megszakadásával  érintkezünk itt,  az  értelemmel az  érezni,  az  érinteni értelmében.13
A filozófia eredendően érzés. Az érzés határai a filozófia határai.14
Ez az a pont, ahol a portré a művészet által megvalósított vagy meghaladott filozófiává válik. Létrehozásának szándéka a fogalmi reflexió korlátairól árulkodik, a folyamatról, mely során a  filozófiának művészetté kellett válnia.
Az  önmagaság  kiállításában a hasonlóságnak  már  nincs köze a  felismeréshez,  ezért  a  reprezentáció jelentésaspektusai is átértelmeződnek. Itt nem áll rendelkezésre egy világos és  elkülönített  képzet,  amely tükörképként a  külső  felől  a  belső  időviszonyaiba  rögzülhetne;  hiszen itt éppen a belső kiterjedéséről van szó. A tükör megmutatja az ábrázolás tárgyát, a  portrén azonban épphogy nem a tárgy, hanem a szubjektum kerül felmutatásra. A portréban  ekkor lényegtelen, hogy kit ábrázol: a portré az „akárki,” a „benne lét”, az „itt-lét”.
A  portré  tárgyával  szembeni  viszonyt  már  nem  az  emlékezet  motiválja,  hanem  a  felejtés,  nem az állítás, hanem a tagadás, nem a meglét, hanem a hiány. És a hasonlóság éppen e  hiány által jelenik meg.
A  portré a  kívüli  bensődlegessége,  amely megfelelő  környezetet  teremt  egy  szubjektum  érkezéséhez és jelenlétéhez, vagyis egy benső kívüliségének.15
A portré természetének ökológiai értelme sejlik fel itt, mely szerint a portré nem más, mint  találkozás egy olyan jelennel, amit meg kell őriznem a magam számára éppúgy, mint mások  számára,  hogy  valamennyien  átélhessük  benne  az  önmagaság  másikja  mellett  a  másik  önmagaságát is.
A portré az önmagát tapasztalás tapasztalatát nyújtja. Önmagunkat tapasztalni egy érzetet,  érzést jelent, ahogy  érintjük  önmagunkat.  Érinteni  azonban  mindig  csak  kívülről  lehet.  E  kívülség mindenkori feltétele pedig a kiterjedés.16
A  portré  tekintetében  tehát  egyszerre  érzem  magam gondolatnak  és  kiterjedésnek.17 A  portré a  megtestesült  lélek,  melynek  tekintetében testként  tapasztalom  meg  lelkem kiterjedését.18 És  ha végeredményben a portré  tekintetének  a  testethez,  az  érzéshez,  az  érintéshez van  köze, akkor talán most már Nietzsche arcán is megjelenhetne egy halvány mosoly.19
                

Hrubi Attila                    


 


1 Elhangzott 2015. április 2-án a „Föl sem ismernék a rólad készült képek, ha látnák  egymást.” (Fodor Ákos) című kiállításon a Nádor Galéria Art&Med Kulturális Központba n.
2 „Minthogy  a  szubjektív  művészt  mi  csak  rossz  művészként  ismerjük,  s  a  művészet  minden  válfajában  és  minden  fokán  legelsőbben  és  mindenekfölött  is  a  szubjektum  leküzdését,  az  »éntől« való  szabadulást  és  minden  individuális  akarat  és  vágyakozás  elhallgatását  követeljük  meg,  sőt  hisszük,  hogy  objektivitás,  érdek  nélküli  tiszta  szemlélet  híján  még  a  legcsekélyebb  valóban  művészi  termék  sem  állítható  elő.” Friedrich  Nietzsche, A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986. 56. o.
3 Vö. Bernhard Waldenfels, „Az idegenség etnográfiai ábrázolásának paradoxonjai”, in Biczó Gábor (szerk.)  Az  Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig, Debrecen, Csokonai, 2004. 92. skk. o.  
4 Lásd  Jacques  Lacan,  „A  tükör -stádium  mint  az  én  funkciójának  kialakítója,  ahogy  ezt  a  pszichoanalitikus  tapasztalat feltárja számunkra”,  Thalassa, (4) 1993. 2. 5–11. o.
5 Vö. Kenneth J. – Mary M. Gergen, „A narratívumok és az én mint viszonyrendszer”, in Thomka Beáta – László  János (szerk.), Narratívák 5. Narratív pszichológia, Budapest, Kijárat Kiadó, 2001. 77–119. o.
6 Lásd  Émil  Benveniste, „Szubjektivitás  a  nyelvben”,  in  Bókai  Antal  – Vilcsek  Béla  (szerk.)  A  posztmodern  irodalomtudomány  kialakulása, Budapest,  Osiris,  2002.  59–64.  o. és Catherine  Belsey,  „A  szubjektum  megszólítása”, Helikon, 41. 1995. 1–2. 14–39. o.
7 Vö.  Louis  Althusser,  „Ideológia  és  ideológiai  államapparátusok”,  inKiss  Attila  – Kovács  Sándor – Odorics  Ferenc (szerk.) Testes könyv 1., Szeged, Ictus, JATE, 1996. 373–412. o.
8 Vö. Jean-Paul Sartre,  A lét és a semmi.  Egy fenomenológiai ontológia vázlata, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2006. 81. o.
9 „Ahogy  Ernst  Machhal  történt,  aki  Bécsben  felszállván  a  villamosra,  a  másik  oldalon  egy  »lezüllött  iskolamestert«  látott  egyazon  ütemben  felszállni,  anélkül,  hogy  felfogta  volna,  önmagát  látta  a  tükörben.” Manfred Frank, „Miért vagyok én én? Kérdés gyerekeknek és felnőtteknek”, Passim, XI. 2013. 1.  8. sk. o. 
10 Vö. Emmanuel Lévinas, „Az arc és a külső”, in Uő.Teljesség és végtelen, Pécs, Jelenkor, 1999. o. 155–212. o.
11 Vö.  „Minden  portré  önarckép.”  Jean-Luc  Nancy,  A  portré  tekintete, Budapest,  Műcsarnok  Nonprofit  Kft.,  2010.  18. o.
12 Lásd  Johann  Gottlieb  Fichte, „Kísérlet  a  tudománytan  új  kifejtésére”,  in  Uő.  Válogatott  filozófiai  írások, Budapest, Gondolat, 1981. 131–145. o.
13 Vö. Jean-Luc Nancy, Corpus, Budapest, Kijárat Kiadó, 2013. 91. o.
14 Novalis, „Fichte-stúdiumok”, Gond, 1998. 17. 17. o.
15 Vö. Jean-Luc Nancy, A portré tekintete, Budapest, Műcsarnok Nonprofit Kft., 2010.
16 Vö. Jean-Luc Nancy, Corpus, 87–116. o.
17 „[A]  kiterjedés  módusza  [a  test]  és  e  módusz  ideája  [lélek]  egy  és  ugyanaz  a  dolog,  de  kétféleképpen  kifejezve.” Lásd Spinoza, Etika, Budapest, Osiris, 1997. II. könyv, 7. tételhez fűzött megjegyzés.
18 Vö. Jean-Luc Nancy, Corpus, uo.
19 „Azt mondod: »Én« – és büszke vagy szavadra. Mégis nagyobb, amiben hinni nem akarsz – a tested a maga  hatalmas eszével: ő nem mondja, hanem cselekszi  az Ént. […] A teremtő test teremtett  magának szellemet,  hogy keze legyen akaratának.” Friedrich Nietzsche, Így szólott Zarathusztra, Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 41. sk. o.


Nyitvatartás: 
2015-04-02 17:00 - 2015-04-22 19:00